Tóth Ernő tündérekkel, manókkal, jó szándékú, bölcs képű ördögökkel, szomorú és vidám bohócokkal teszi meseszerűvé műveit. Lepkéi, bogarai, leguánjai, a rétek zöld tengerében vagy az egek kék vizében úszó ezüst pikkelyes halai mintha egy biológia tankönyv illusztrációi lennének, olyan valószerűek. Csupa meglepő történés, ahová csak nézünk. Az utóbbi években groteszk hangvételű bronzszobrokat is készít. Tanárától, Iván Szilárdtól a mesterség fogásait és a művészi szemléletet alaposan elsajátította ugyan, de festői stílusát sosem követte. Tóth Ernő anatómiai torzításait, elrajzolásait mindig hihetően adja elő, csak annyira és oly módon torzítva figuráit, ahogyan ezt a néző még ha nem is valóságnak, de a valóság rajzi másának tudja elfogadni. Festői stílusa a főiskolai évek óta látszólag alig változott. A zöld lombokról lassan áttért a belső terekre és színpadszerűen zárt kisvárosi környezetekre. Figurái szép lassan urbanizálódtak a változott helyszín hatására. Motívumkészlete is csak lassan változott; mostanában például elhagyja a mechanikus szerkentyűket, de nem úgy a létrát, ami visszatérő elemként megmaradt hol egy domboldalban, egy ház mellett, egy szoba falánál, éppen csak irányt mutatva. Visszatérő szimbolikus képelemei még a madarak, cilinderek, hangszerek, lovak és lovasok, léghajó és Zeppelin.

1985-ben a gabrovói Humor- és Szatíra Fesztiválon a képzőművészeti kategória nagydíjával jutalmazták. Munkáit több díjban és kitüntetésben is részesítették.